Szappant már az ókorban is készítettek: a sumerek, gallok, germánok, rómaiak is ismerték a fortélyait.
Akkoriban állati zsiradékot vagy növényi olajokat főztek ki hamuzsírral, így síkos tapintású, vízben jól oldódó szert kaptak. Azt is tudták, hogy a lúgsót (hamuzsír és sziksó) mésszel maróbbá lehet tenni, bár közönséges mosószerük az erjedt vizelet volt.
A fáraók korában Egyiptomban már a mosodás, mint mesterség is ismert volt.
A nedves ruhát nátronnal (vagyis nátriumbikarbonáttal) készített szappannal dörzsölték be, és sziklaágyhoz csapkodták, mosófával adjusztálták.
A nátrium-karbonát nevű ásvány bőségesen fordult elő a Kairó és Alexandria között elterülő Vadi Natrun-ban, a Nátronvölgyben.
A bő vizes és nátron-szappanos mosakodás mellett az egyiptomiak előszeretettel használtak a fürdéshez kecske- és szamártejet.
Érdekességként említem meg, hogy -nők és férfiak is- már ekkor használtak a testápoláshoz olajakat, krémeket és pomádékat is.
Európában a XII. századra terjedt el a szappanfőzés mestersége.
Eleinte csak fogyasztásra alkalmatlan, hulladék zsírokkal készítették a szappanokat, később már gyógynövényeket is tettek bele.
Magyarországon a források szerint a XIV. században élt egy Mosdatlan András nevű dési ispán, annak ellenére, hogy ekkorra nagyobb városainkban már működtek szappanfőző céhek.
A legtisztább magyarnak korában Mátyás királyt tartották - minden bizonnyal ő és udvartartása volt akkor a legnagyobb szappanfogyasztó.
Nagy "szappanhatalom" volt a középkorban hazánkban Sopron, Debrecen, Kecskemét, Szeged.
A vásárokban beszerzett szappant mosdáshoz használták, a ruha mosására fahamu és lúg szolgált egészen a múlt század végéig.
(Magyar Elektronikus Könyvtár, Magyar Néprajzi Lexikon III.).
